Meggyőződésem, hogy az olasz (klub)futball 21. századi hanyatlásában óriási szerepe van annak, hogy a futball végleg iparággá, szórakoztatóipari ágazattá vált. A szórakoztatóipar pedig nem tűri az unalmat, az egyhangúságot, ugyanakkor a divattól, a mainstreamtől való eltérést, sőt: olykor az intellektust sem. A futball, mint szórakoztatóipari ágazat, nem tűrte el a catenacciót sem, megbélyegezte az olaszok klasszikussá vált játékfelfogását is, ítéletet mondott fölötte a közönség, ítéletet mondott fölötte a szakma. Tévedés, hogy szakmailag vált volna divatjamúlttá, tévedés, hogy kiismerték volna az ellenfelek, és megtalálták ellene a csodaszert – ma is ezt alkalmazza, aki győzni akar. A 2004-es görög csapat például, vagy részben a friss BL-győztes, Di Matteo-féle Chelsea. Meg is bélyegezték őket azonnal. Szerencsétlen görögök jobban jártak volna, ha szép játékkal elbúcsúznak 2004-ben a csoportban, mindenki szimpatikus csapatnak könyvelte volna el őket, erre volt pofájuk unalmas játékkal megnyerni az aranyérmet, azóta mindenki köp egyet, ha eszébe jut az a görög csapat.

A harmadik generációs gépfutball képviselője, a spanyol válogatott sem véletlenül nyeri mostanság a tornákat. Korábban pont olyanok voltak, mint a hollandok: mindenkit elbűvöltek a technikás és látványos támadójátékukkal, villogtak a selejtezőkben és a barátságos meccseken, aztán szépen játszva, de korán elszálltak minden világversenyen. Sokáig képtelenek voltak felfogni, hogy a nagy tornákon nem ezek döntenek. Aztán megvilágosodtak, és most nem lehet őket lelőni. Cseppet sem a hagyományos játékstílusukkal nyertek vb-t két éve, amikor két gólt kaptak mindössze a hét meccsen (az egyenes kieséses szakaszban már egyet sem), és ezen az Eb-n is úgy jutottak döntőbe, hogy csupán egyetlen gólt kaptak, még az első meccsen (a hollandok is akkor jutottak vb-döntőbe 30 év után először, amikor gyökeresen megváltoztatták játékstílusukat). Tudomásul vették a spanyolok, hogy választaniuk kell, ha a klubfutball sikerei mellé a válogatottal is el akarnak valamit érni: vagy szórakoztatnak, vagy nyernek, a kettő együtt már nem megy.

A győzelem mellett döntöttek, és élvezik. Legalábbis eddig élvezték. Nyertek egy Eb-t, nyertek egy vb-t, mindenki csodálta őket, aztán ezen az Eb-n már utolérte őket a showbiznisz szörnye. A franciák elleni meccsen már kifütyülte őket a donecki közönség, amikor egymás között passzolgattak, és nem voltak hajlandóak támadni, a labdabirtoklási fölényüket időhúzásra használták (volt, hogy 1 perc 15 másodperc alatt 37-szer passzoltak egymásnak labdaeladás nélkül). Az addig imádott tiki-takában hirtelen tiki-takenaccio lett a médiában, és egyre több spanyolellenes hang érkezett. A játékosok és Del Bosque is mentegetőzni kezdett, majd a portugálok elleni elődöntőben a passzolgatás közepette egyszer az egész stadion hullámozni kezdett, kétszer pedig olyan füttykoncert kezdődött, hogy zavarukban gyorsan el is passzolták magukat Iniestáék.

A spanyolok most szembesültek először azzal, amivel az olaszok a ’60-as évek óta küzdenek: nem lehet egyszerre szépnek és okosnak is lenni. Nagyon nehéz egyszerre győzni és szórakoztatni is. Szabályt a catanacciót játszó, Herrera-féle Inter, a Rehhagel-féle görög csapat és a mai spanyol sem szeg azzal, hogy területet szűkít vagy éppen egymás között passzolgat. A catenaccio hívei mondhatják, hogy „mi átadtuk nektek a labdát, miért nem jöttök közelebb és rúgtok gólt?” A „tiki-takások” pedig mondhatják: „vegyétek el a labdát tőlünk, ha tudjátok”. Mindkettőnek igaza van, csak közben az ellenfél és a semleges szurkoló idegileg kikészül.

És itt jön megint képbe a showbiznisz, amely ezt nem hagyhatja. A „show must go on” világában nincs nagyobb bűn, mint megölni a show-t. Aki vét az íratlan szabály ellen, az nyerhet ugyan, de a pénztárnál megnézheti magát.

Felfordult tehát a világ. A már-már közutálatnak örvendő spanyolok vívnak meg az időközben közönségkedvenccé avanzsált olaszokkal, akik a hanyatló Serie A-t és a bundabotrányokat maguk mögött hagyva menekültek az Eb-re, és egyfajta országimázs-javításként, futballimázs-javításként fogták fel ezt a tornát, sutba dobták ősi felfogásukat, 35-ször lőttek kapura az angolok ellen, támadtak a németek ellen is, és hirtelen a döntőben találták magukat.

Mindenesetre az előjelek nem túl kedvezőek az olaszok számára a döntő előtt. A semleges szurkolók szimpátiája immár az övék, és vajon tudják-e ezt olyan szerényen kezelni, amilyen szerényen és lelkesen játszottak eddig az Eb-n? Nem úgy tűnik, biztos vagyok benne, hogy az olyan nyilatkozatok, mint Balotellié („négyet rúgok a spanyoloknak”) és Pirlóé („most már végigcsináljuk”) nem tettek jót a csapatnak. Letértek az eddig járt útról.

Persze ott motoszkálhat bennünk a megkerülhetetlen kérdés: mi tenne jobbat az olasz futball jövőjének? Egy szokásos, hagyományos olasz módszerrel a utolsó pillanatban egy lesgóllal kibrusztolt 1-0-s győzelem, vagy nagyot játszva egy 3-2-es vereség?

Mert a showbiznisz futballja olyan, mint a glatiátorok harca az arénában. A vérszomjas közönség nem csupán a győztesre kíváncsi, látványosan is kell leszúrni a vesztest. Ha ez nem megy, ha a császár nem elégedett a szórakoztatás minőségével, könnyen előfordulhat, hogy a győztes felé is egy lefelé mutató hüvelyujjat tartanak…

Vajon ki fogja tudni jobban szűkíteni a területet?